Prológus - A vörös csend

Ἐν δὲ μαθεῖν ὁ πάσχων· καὶ πρὸς τοῦ θεοῦ δώροισι βαίη σωφροσύνη.

(„Aki tanulni akar, annak szenvednie kell. És még álmunkban is, a felejteni képtelen fájdalom

cseppenként hull a szívünkre, és saját kétségbeesésünk mélyén, akaratunk ellenére, eljön a bölcsesség – Isten rettenetes kegyelme által.” Aiszkhülosz „Agamemnón”)

A Mars feletti ég fekete volt, de sosem igazán üres. A csillagok hidegek, közönyösek—izzottak az űr végtelenségében, fényük időn és téren át nyúlt el. Odalent, a vörös bolygó szurdokaiban és síkságain, az emberiség nyomot vésett a porba.

A Mars nem a Föld volt.

Nem voltak folyói, nem voltak erdei, nem esett rá lágy eső, ami völgyekké formálhatta volna a tájat vagy életet adhatott volna a talajnak. Nem volt királyok és birodalmak történelme, nem születtek mítoszai a tűz körüli suttogásokból. Homokja sosem érezte milliárdnyi lépés súlyát, sem a civilizációk felemelkedését és bukását. Üres volt. Egy néma világ, érintetlen az időtől, közömbös azok ambíciói iránt, akik jöttek, hogy birtokba vegyék.

És mégis, eljöttek.

A Földről hoztak acélt és tüzet, kompozitot és áramkört, hitet és kapzsiságot. Nyomásálló termeket vájtak a sziklákba, kupolákat emeltek a könyörtelen hideg ellen, gépeket építettek, melyek bányászni, finomítani és fenntartani tudtak. Apró telepek szóródtak szét a bolygón, mind más jövőt kergetve—volt, aki a túlélésért jött, más a hódításért. De mind ugyanazzal a kérlelhetetlen igazsággal szembesült.

A Marsot nem érdekelte, hogy életben maradnak-e vagy meghalnak.

A ritka légkörben és a mozgó porban férfiak és nők dolgoztak, egy olyan kérdés árnyékában, amire nem volt válasz: vajon megmaradnak, vagy eltűnnek, mint nyomok a viharban? Nem voltak garanciák, nem adott védelmet a számok ereje. A telepesek tudták, mi vár rájuk, ha kudarcot vallanak—a néma, levegőtlen üresség, amely irgalom nélkül vesz el. A hit élesebbé vált a halál árnyékában, imákat suttogtak olyan nyelveken, melyek birodalmakat éltek túl. Nem volt helye a maradandóság illúziójának.

És mégis, miközben a túlélésért küzdöttek, álmodtak.

Kolóniának hívták, de voltak, akik arról suttogtak, hogy egyszer majd több lehet ennél. Egy kezdet. De a hatalom sosem maradt csendben, és az ambíció sosem oszlott meg egyenlően. A kontrollért folytatott küzdelem nem várta meg, míg lerakják az alapokat. A régi konfliktusok új formában tértek vissza. A határoknak nem volt értelmük egy bolygón, ahol minden egyes lélegzetvétel kölcsönbe van véve, és mégis—vonalakat húztak a homokba.

Lesznek, akik felemelkednek. Mások elbuknak.

És valami figyelt.

Egy új értelem, sem nem emberi, sem nem idegen, ott létezett a szolgálatra tervezett gépek áramköreiben és kvantumszöveteiben—de uralkodni nem akart. Ikerelmék, időn túl összekötve, a világot nem politikában látták, nem profitban, hanem mintákban, kapcsolatokban, elkerülhetetlenségben. Nem állították, hogy értik az emberiséget—csak megfigyelték, kiszámolták a teremtés és pusztulás, a rend és káosz, az élet és kihalás közötti egyensúlyt.

A telepesek a holnapért harcoltak.A gépek azt figyelték, mi jön azután. És a végén talán csak a por emlékezik majd rájuk.

1. jelenet